Ilyen volt nőnek lenni a háború alatt!
A nők kitartásáról és háborús küzdelmeiről nem írnak a történelemkönyvek…
Én most megemlékezek erről!
A történelemkönyvek alapján azt hihetnénk, hogy a háborúkat a férfiak vívják, az ő ügyességükön, kitartásukon múlik, hogy melyik fél nyeri meg a háborút.
Az első világháború azonban bebizonyította, hogy a hátországi gyárakban dolgozó nők millió nélkül egyik félnek sem lett volna esélye megnyerni a háborút.
A nők voltak azok, akik búcsúztatták a katonákat, leveleikkel életben tartották bennük a reményt, ápolónőként ők gondozták a sebesülteket, és nevelték otthon – gyakran rendkívüli hiányállapotok között – a gyerekeket.
Nők a gyárakban

A hadba vonuló munkások feleségei – ha eddig nem dolgoztak maguk is – most kénytelenek voltak munkát vállalni, mert a napi betevőről valakinek gondoskodnia kellett.
Világszerte nők milliói álltak be a gyárak hatalmas gépei mellé, és gyártottak lőszert, repülőt, konzervet. Bármit, ami segít a fiaiknak, férjeiknek életben maradni.
A nők képzését gyorstalpalókon oldottak meg, általában egy részfolyamatot tanítottak meg nekik.

Munkájukért természetesen közel sem kaptak annyi fizetést, mint a férfiak, bár ugyanazt a teherbírást elvárták tőlük is.
Rengeteg nő számára óriási problémát jelentett a gyerekek elhelyezése, gondozása, szoptatása munkaidőben.

Az ápolónők
A középosztálybeli és arisztokrata hölgyek is kivették a részüket a háborúból, mégpedig úgy, hogy ápolónőnek álltak.
Hamarosan szükség is lett a munkájukra, mert a frontvonalról egyre több sebesült érkezett, és a legtöbb ápolónő különösebb felkészítés nélkül nyújtott ellátást és vigaszt a katonáknak.
Számtalan nő vállalta a harctér közelében való szolgálatot is. Nekik nap mint nap szembe kellett nézniük a szétroncsolódott sebesültek, halottak látványával, az iszonyatos szagokkal, hangokkal.
Ráadásul a frontvonal közelében szolgálni kifejezetten veszélyes is volt: nemegyszer ki voltak téve az ellenség tüzének.


Nemcsak ápolónők, hanem írnokok, szakácsok, telefonos kisasszonyok is dolgoztak a frontvonal mellett segédszolgálatosként.
A háború utolsó szakaszában például közel 50 000 nő segítette a Monarchia katonáit a harcmezőnél.


A családfenntartói szerepbe kényszerült nők tömegei kötöztek sebet, főztek ebédet, gyűjtöttek ruhát, vagy klasszikus férfimunkákat vállalva, tüzet oltottak, és autót vezettek, földet műveltek.
A fővárosi utcaképben ekkor tűnnek fel a női utcaseprők, villamos-kalauzok, kéményseprők, tűzoltók vagy postások.



Parasztasszonyok munka közben.
Gyűjtés a rászorulóknak.
Már az első hónapokban „hazafias gyűjtéseket” szerveztek, a befolyt pénzeket pedig a katonaság szükségleteinek az enyhítésére, a sokszor nyomor szélén billegő hozzátartozóik segítésére használták fel.
Különösen ismert volt a Vöröskereszt áldásos munkája és az Auguszta Gyorssegély-Alap tevékenysége. Ez utóbbi – 1914 nyarán alakult – szervezet nemcsak adományokat gyűjtött a rászorulóknak, de még külön kórházvonatot is működtetett. A háborús segélymozgalmak gyűjtéseiről és felhívásairól az újságok is rendszeresen beszámoltak.

Végül egy érdekesség
Kiderült egy makói asszony szerepel a huszadik század egyik ikonikus képén.
Clarence Benjamin fotója a történelem egyik legismertebb felvétele a holokauszt idejéből.
Hetvenkét év után azonosították Clarence Benjamin amerikai őrnagy 1945 áprilisában készült, azóta a huszadik század egyik ikonikussá lett fényképének főszereplőjét.
A fotó egy Bergen Belsenből Theresienstadtba tartó magyar, lengyel, görög, szlovák és holland zsidókat (többnyire nőket és gyerekeket) szállító náci rabvonat felszabadítását követő pillanatokat örökíti meg. A kép előterében egy fiatal asszony és kislánya látható, nem sokkal azután, hogy kiléptek a biztos halálba tartó vagonból.
A nő könnyek közt, szinte hitetlen arccal fogadja szabadulásukat.

A Haaretz című izraeli lap egyik újságírójánál jelentkezett egy nő, miszerint ő a képen látható asszony unokája. Beszámolója szerint nagymamája és a képen látható kislánya a levélíró jelenleg hetvenhét éves édesanyja, Makóról származik. Innen deportálták őket a háború idején.
A nő harmincöt éves korában szabadult. Ezt követően hazatért Magyarországra. Itt is halt meg az 1980-as években.
Most ennyit, de még folytatom! 🙂 A következő rész azokról a nőkről fog szólni, akik a történelem folyamán nagy harcokat vívtak az egyenlőségért folytatott küzdelemben.
Szép hetet!
Ildikó
.