Sziasztok!

Kis kitérő után folytatom a szépségápolás régen sorozatomat.

 Az ideális alak

Egy 19. századi meghatározás szerint a “női alak úgy szép, ha kerekded, hullámos vonalakat mutat, a kiszögellő csontokat egészséges hús takarja.”

 Az ideális női test ebben az időben 168 cm magas és 54 kg. 

Matild norvég királyné (1869-1938) híres volt a fűző iránti szenvedélyéről

A derékméretet akár negyven centiméteresre is leszoríthatta a homokóra vagy darázsderék elérését szolgáló fűző. Egyes tanulmányok szerint a ruha-kiegészítő miatt 15-35 kilogrammnyi nyomás nehezedett a törzsre, a tüdőkapacitás pedig a légzőszerv alsó lebenyeinek összeszorítása miatt akár 20 százalékkal is csökkenhetett. 1903-ban állítólag két nő halt meg annak következtében, hogy a fűzőjük hirtelen elpattant, és az acéltartók belefúródtak a szívükbe.

 Mellszépítő praktikák

Az egészséges, szép kebel a korabeli leírások szerint középnagyságú, kemény és feszesen áll, vagyis semmiképp nem túl nagy és lecsüngő.

 Ha valakit ilyen mellekkel áldott meg az ég, azt a női lapok bőségesen ellátták különféle praktikákkal.

  • Azt javasolták például, hogy az ilyen keblet minden reggel és este egy igen puha kefével – melyet mekkai balzsammal vegyített alkoholba mártottak – át kell dörzsölni. 
  • Segít az is, ha a hölgyek minden reggel 8-10 percig nagyon forró vízbe mártott törülközőt kötnek a mellükre, és végül mandulaolajjal bekenik.
  • Volt még egy ötletük: fehér viasz, bálnavelő és borszesz keverékébe mártott ruhával kell a keblet beborítani, majd azt egy száraz vászonkendővel átkötni. Ha ezt valaki nyolc napig csinálta, nagy eséllyel feszesebb lett a végeredmény.

Puha, fehér kacsók

A kéz állapota kardinális kérdés volt az előkelő hölgyek esetében. 

A gyönyörű kacsón a bőr sima, fehér, átlátszó kék erecskék díszítik, a körmök pedig kicsinyek és szabályosak. 

A nagy széles női kezek minden korban hátránynak minősültek, sőt, az alantas származás és a férfias jellem megcáfolhatatlan bizonyítékának tekintették.

A hölgyek régóta tudják, hogy a kezek legnagyobb ellensége a napfény, a szél és a rendszeres szappanos kézmosás. Nem véletlen, hogy az előkelő nők évszázadokig kesztyűt viseltek, és budoárjuk félhomályában kézradírral, krémmel ápolták puha kacsóikat. 

  • A korabeli kézradír lehéjazott mandulából, zsemlemorzsából, citromléből és tojássárgájából készült, és tökéletesen tisztává, hidratálttá varázsolta a bőrt. 
  • Ha pedig valakinek nagyon durván kivörösödött a keze, annak azt javasolták, hogy kenje be “sperma Caeti”-vel. Nos, nem kell rögtön rosszra gondolni! Ez egy közkedvelt bőrregeneráló kenőcs volt, amit a cetek fejüregéből származó viasszerű anyagból készítettek.

A szem

Vadítóan tág pupillák

A szem ápolása, kiemelése az ókori egyiptomiak óta része a szépségápolásnak. Ők ólomtartalmú festéket használtak erre a célra, ami még kifejezetten egészségesnek tűnik ahhoz képest, hogy később a nők mi mindent csepegtettek a szemükbe, hogy csillogóvá varázsolják azt.

A legdurvább egy atropin nevű csodaszer volt, ami kitágította a pupillát.

A leggyakrabban nadragulyából, csattanó maszlagból, angyaltrombitából vagy bolondító beléndekből kivont anyag akár 1%-os dózisban is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy 7-10 napig teljes alkalmazkodási bénulást, nagyobb dózisban pedig vakságot okozzon.

Nadragulya

A tudomány világában a szépen csengő Atropa belladonna névre hallgató növénynek atropintartalma miatt pupillatágító hatása is van. Ez volt a veszte sok asszonynak a római kortól az 1800-as évekig, amikor előszeretettel használtak nadragulyás szemcseppet az igéző tekintet érdekében, az élő anime-karakterekké vált, amúgy is ólommérgezéstől sápatag nők ugyanis attól való félelmükben, hogy férj nélkül maradnak, tovább növelték a kockázatát annak, hogy komoly bajuk lesz: a súlyosan mérgező belladonna-cseppek rendszeres használata látászavarokat, fényérzékenységet és előbb-utóbb halált okozott.

18. századbeli patika

A belladonna elsősorban az olasz nők körében volt népszerű, a középkori Velencében például nemcsak szemcseppként használták, de folyékony pirosítóként orcáikra is kentek belőle. Bár tudták róla, hogy a növényből kinyert méreg már egészen kis mennyiségben is hallucinációkat, delíriumot, zavart tudatállapotot, görcsöket és végül halált okoz, a csáberő fokozása nagyobb úr volt annál, hogy lemondjanak használatáról.

 Lássuk még milyen veszélyes összetevőket és módszereket, használtak a szépségápolásban az idők folyamán.

Arzén

Az ólom mellett a 19. században az arzénnel is kibővült a bőrfehérítő készítmények összetevőlistája, ami már csak azért is megdöbbentő, mert utóbbiról az ókori rómaiak is tudták, hogy mérgező.

Hogy ezek mellett mégis hogyan pattant ki a fejekből, hogy egy mérgező anyag jó hatással lehet a bőrre?

Nos, különböző bőrbetegségekre, például pikkelysömörre már az 1700-as években is alkalmazták, a Thomas Fowler által bejegyzett arzéntartalmú Fowler-oldatot pedig még a ’60-as években is széles körben használták. Mindemellett pedig pompásan halvány bőrt is képes produkálni, ami (noha a vörösvérsejtek elpusztításával jár) annyira felcsigázta az 1800-as évek asszonyait, hogy sokan közülük odáig is elmentek, hogy a légypapírból oldották ki az arzént.

Az arzént egyébként nem is csak külsőleg használták: Amerikában még szépségostyát is készítettek vele, amely az ígéretek szerint a bőrt makulátlanul széppé, egyenletessé tette. Hiába, belülről szépülni már akkor is menő volt.

Higany

Higannyal nem csak aszifiliszt próbálták orvosolni, de különböző bőrproblémák, foltok kezelésére is ideális szerként tekintettek rá.

  • Ha épp nem volt kéznél egy kis mínium, szívesen használták az ókori rómaiak a cinóbert is orcáik pirosítására, amelynek ásványa a higany-szulfid,
  • a középkorban pedig a peeling kezelésekhez alkalmaztak higany és fehérólom felhasználásával előállított kozmetikumokat,
  • de számos más kenőcs és bőrtisztító is napvilágot látott,
  • sőt még az 1910-es években is ajánlottak higanytartalmú készítményeket a pattanásos bőrűek számára, és halványításra. Igaz, ekkor már tisztában voltak a káros hatásokkal is, így csak végső esetben javasolták a használatukat. De azért javasolták.

Ránctalanítás

A hervadt, ráncos bőr ápolására szintén számtalan praktikát alkalmaztak.

A kor szépség-szakértői ránctalanításra a következőket javasolták: eső- vagy folyóvizet, pálinkába áztatott birsalma héját, uborkás áttörlést, sótlan vajat vagy faggyút.

Arról akkoriban még nem tudtak, hogy az alkoholos víz csak addig csillapítja a tüneteket, amíg el nem párolog, utána azonban erősen szárítja az amúgy is száraz, ráncos bőrt.

Voltak, akik inkább a mechanikában bíztak, és azt javasolták, hogy a ráncos bőrt két ujjal ki kell feszíteni, és egy ragadós anyagdarabbal leragasztani. Ha ezt éjszakára felteszik a bőrre, reggelre kisimul a ránc. 🙁

 Szerencsére a 19. század végén megjelentek a gyógyszertárban kikevert krémek, mint például a nagyon népszerű Creme celeste, ami olcsó, zsíros kenőcs volt, jórészt vazelin, lanolin fehér viaszt és cetvelő keveréke. Ekkoriban már ismerték a kakaóvaj, mandulaolaj, glicerin jótékony hatásait is.

Hát azt hiszem a mai szépségápolás sokkal egészségesebb és barátibb! 😀

A következő részben a XX. századdal folytatom!

Szép napot!

Ildikó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük