Húsvét hétfőre

Sziasztok!

Egy történet:

A húsvétot megelőző hetekben serény munka folyt a szüleim házában. Minden helyiséget alaposan kitakarítottak. Mindent, ami csilloghatott, centiről centire átfényesítettek. Mi, gyerekek e munkálatok ideje alatt nem ehettünk édességet. Elvégre ez volt a böjt időszaka. A nagybácsiktól és nagynéniktől kapott édességek mind a böjti fémdobozba kerültek.

A templomban minden szobrot sötétlila lepellel takartak le. Tudtam, hogy ez valahogy összefügg nagypéntek közeledtével. Két plébániatemplom között laktunk, és mindig meglepett, amikor egyszer csak nem hallottam a harangszót. A csend mindig a húsvét előtti szerdán kezdődött. Aztán a mamám azt mondta, hogy a harangok Rómába mentek. Húsvétszombaton térnek vissza.

Aznap korán felkeltünk. Elővettük a szekrényből a színültig telt böjti fémdobozokat, és elmentünk a templomba. A karmelita nővérek árvaházánál álltunk sorba sok más gyerekkel együtt, hogy átadjuk a dobozokat.

– Ez az árváké, nekik oly kevés jut – mondogatta anyám. Én meg csak néztem a dobozom után, amikor az apáca birtokába került.

Aztán bánatosan ballagtam haza. A hathetes böjtöt nem bántam, de azt nem tartottam rendjén valónak, hogy annak hozadékát egy másik gyereknek kell odaadnom.

A testvéreim tiltakozásának se lett semmi foganatja. – Minden gyereknek meg kell tanulnia lemondani – felelte ilyenkor a mama, aztán derűsen folytatta a húsvétra való felkészülést.

Aztán apám felvetette, hogy elvisz minket, gyerekeket sétálni, mondván: – Legalább egy ideig nem lesznek útban. – Ezzel ő a maga módján átvette az ünnep irányítását.

Ilyenkor a leideni piacra vitt minket, mi meg tátott szájjal bámultuk az egyik árusnál a húsvéti kosarakat, csokoládétojásokat és húsvéti nyuszikat. Leírhatatlan volt az örömünk, amikor vett nekünk négy nagy csokitojást. Ott helyben meg kellett ennünk. – El ne áruljátok a mamának! – Szavai máig a fülemben csengenek.

Emlékszem e percek határtalan boldogságára. A délelőtt történései és az adakozás után a piacon suttyomban befalt csokoládé ízét most is érzem a számban. Az ünnepi hangulatot még tovább fokozta az örömteli zenebona: a harangok visszatértek Rómából.

Egy mese.

GÁRDONYI GÉZA: A KIS CSACSI MEG A NAGY NYUSZI

– Kelj fel kis csacsi fiam – szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. – Kiviszlek ma a mezőre.
Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
– Mi az a mező, anyukám?
– A mező – feleli a nagy csacsi – nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végig enni.
Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
– Jaj, de megijedtem.
– Mitől?
– Furcsát láttam.
– Mit láttál?
– Icike-picike kis csacsikat.
– Mekkorákat?
– Mint a fülem.
– Nem lehet az.
– De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
– Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? – kiáltott a kis nyúl.
– Nem nyulak ezek, te kis csacsi – szólt az öreg nyúl.
Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának: – Nem csacsik ezek, te kis nyúl.
És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.

Kellemes ünnepeket, és kitartást kívánok mindenkinek!


Most egy kis szünetet tartok, témát gyűjtök. Ha bármi kérdésetek, ötletetek van, hogy miről szeretnétek olvasni, kérem jelezzétek.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Ildikó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük