Húsvét hétfőre
Sziasztok!
Egy történet:
A húsvétot megelőző hetekben serény munka folyt a szüleim házában. Minden helyiséget alaposan kitakarítottak. Mindent, ami csilloghatott, centiről centire átfényesítettek. Mi, gyerekek e munkálatok ideje alatt nem ehettünk édességet. Elvégre ez volt a böjt időszaka. A nagybácsiktól és nagynéniktől kapott édességek mind a böjti fémdobozba kerültek.
A templomban minden szobrot sötétlila lepellel takartak le. Tudtam, hogy ez valahogy összefügg nagypéntek közeledtével. Két plébániatemplom között laktunk, és mindig meglepett, amikor egyszer csak nem hallottam a harangszót. A csend mindig a húsvét előtti szerdán kezdődött. Aztán a mamám azt mondta, hogy a harangok Rómába mentek. Húsvétszombaton térnek vissza.
Aznap korán felkeltünk. Elővettük a szekrényből a színültig telt böjti fémdobozokat, és elmentünk a templomba. A karmelita nővérek árvaházánál álltunk sorba sok más gyerekkel együtt, hogy átadjuk a dobozokat.
– Ez az árváké, nekik oly kevés jut – mondogatta anyám. Én meg csak néztem a dobozom után, amikor az apáca birtokába került.
Aztán bánatosan ballagtam haza. A hathetes böjtöt nem bántam, de azt nem tartottam rendjén valónak, hogy annak hozadékát egy másik gyereknek kell odaadnom.
A testvéreim tiltakozásának se lett semmi foganatja. – Minden gyereknek meg kell tanulnia lemondani – felelte ilyenkor a mama, aztán derűsen folytatta a húsvétra való felkészülést.
Aztán apám felvetette, hogy elvisz minket, gyerekeket sétálni, mondván: – Legalább egy ideig nem lesznek útban. – Ezzel ő a maga módján átvette az ünnep irányítását.
Ilyenkor a leideni piacra vitt minket, mi meg tátott szájjal bámultuk az egyik árusnál a húsvéti kosarakat, csokoládétojásokat és húsvéti nyuszikat. Leírhatatlan volt az örömünk, amikor vett nekünk négy nagy csokitojást. Ott helyben meg kellett ennünk. – El ne áruljátok a mamának! – Szavai máig a fülemben csengenek.
Emlékszem e percek határtalan boldogságára. A délelőtt történései és az adakozás után a piacon suttyomban befalt csokoládé ízét most is érzem a számban. Az ünnepi hangulatot még tovább fokozta az örömteli zenebona: a harangok visszatértek Rómából.
Egy mese.
GÁRDONYI GÉZA: A KIS CSACSI MEG A NAGY NYUSZI
– Kelj fel kis
csacsi fiam – szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. – Kiviszlek ma a
mezőre.
Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának
és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
– Mi az a mező, anyukám?
– A mező – feleli a nagy csacsi – nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld
asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végig enni.
Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek,
egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
– Jaj, de megijedtem.
– Mitől?
– Furcsát láttam.
– Mit láttál?
– Icike-picike kis csacsikat.
– Mekkorákat?
– Mint a fülem.
– Nem lehet az.
– De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
– Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? – kiáltott a kis nyúl.
– Nem nyulak ezek, te kis csacsi – szólt az öreg nyúl.
Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának: – Nem csacsik ezek, te kis
nyúl.
És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis
nyuszi a nagy nyuszival.
Kellemes ünnepeket, és kitartást kívánok mindenkinek!
Most egy kis szünetet tartok, témát gyűjtök. Ha bármi kérdésetek, ötletetek van, hogy miről szeretnétek olvasni, kérem jelezzétek.